Régóta nem jelentkeztem már, de sajnos az utóbbi időkben nem volt kedvem semmi kreatív dologhoz.
Sajnos három hete meghalt az apukám. Anyukám már 18 éve. Én meg még 40 se vagyok és már nincs senkim. Ami tudom, hogy nem igaz, mert ott van az én párom, de mivel nincs testvérem most kicsit olyan elhagyottnak érzem magam. Nagyon nehéz most még minden. Apa végig otthon volt velünk és ott voltunk vele az utolsó pillanatban is. Ha lehet ilyet mondani - bár a betegsége ocsmány volt - ő mégis szépen ment el. Annyira hiányzik. Tudom, hogy Janikámnak is (reggel van, hogy arra ébredek sír). Meg aztán együtt sírunk. És aztán sokat beszélünk róla, hogy mi volt, hogy volt.
Annyi gondolat kavarog velem ezzel kapcsolatban, és azt gondoltam könnyebb lesz ezeket mondatokba foglalni, de nem az. Szomorú vagyok és nem tudom kifejezni mennyire. Tudom, hogy mások számára ez semmi és ez csak nekem/nekünk fáj, de jó róla beszélni, még ha nem is hallja/hallgatja meg senki.
Tudtam, hogy meg fog történni, és azt is, hogy a rutin dolgok ugyan úgy mennek majd, mint eddig. De azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Az anyáét nem így éltem meg, vagy nem így emlékszem rá. Az is rossz volt tudom, de valahogy ez egész más.
A fényképeket nézegetve találtam róla és Janiról egy képet. Ez az egyik szülinapomon készült. Annyira szerette az ilyen összejöveteleket. Itt még teljesen egészséges volt.
Nem akarok tovább keseregni. Ő sem örülne neki.
Köszönöm, hogy meghallgattál.
